Nóra bizonyságtétele
33 éves koromban tértem meg, és azt hiszem, az utolsó esélyem volt. Illetve az első??? Nem tudom. Ahogy visszanézek, Isten egész kicsi koromtól valahogy beburkolt a szeretetébe, megvédett egy csomó dologban, helyzetben, amit talán túl sem éltem volna (autóbaleset pl.), én meg nem vettem ezt észre. Most annyira sajnálom, hogy nem kiáltottam Hozzá előbb, egy csomó bűnt és bajt elkerültem volna. De Ő tudja, kinek mikor áll készen a szívem.
Nekem nagyjából minden sikerült az életben, jó gyerek voltam, viszonylag jó tanuló, szerető családom volt, bár a szüleim elváltak. A lehetőségekhez képest általában nagyon jól ment minden. Istent egy kaporszakállú vén trottynak neveztem attól kezdve, hogy nyílt a szemem a világra, már 12 évesen ebben az ügyben bárkit lekiabáltam, hogy Isten nem létezik, ha mégis, akkor pancser, mert milyen világot teremtett, stb. Mindig, akkor is, mikor a legjobb dolgok történtek velem, volt bennem egy nagy üresség, nem tudtam tartósan boldog lenni. Semmi nem volt elég, pedig minden suli könnyedén sikerült, szinte tanulás nélkül. Jó munkahelyem, jó férjem, két szép gyerekem lett, lakás, autó nyaraló, minden, ami 30 évvel ezelőtt kellett. Egy konszolidált polgári életet akartam, és simán megkaptam az élettől. Pedig akkor pl. saját lakáshoz csak úgy nem lehetett jutni, nekünk meg szinte csodaszerűen meglett.
Teljesen depressziós lettem, semminek nem volt értelme, valahogy ezek nem bizonyultak életcéloknak, de más dolog sem volt az. A gyerekeim asztmája kapcsán, gyógyulást keresve kezdtem el okkult dolgokkal foglalkozni (természetgyógyász, vegetáriánus életmód, ingázás, agykontroll). Ahogy egyre jobban megtapasztaltam a természetfeletti működését, nagyon olyan félelmetessé vált, ezért abbahagytam. Ezzel egy időben belemerültem egyéb súlyos bűnökbe is. Láttam, sehol nincs az a békesség, amit én gyerek korom óta keresek, az általam megtapasztalt legjobb dolgokban sem. Beláttam, hogy az életben sehol semmiben nem találom az igazi megelégedettséget, lehetnék a legnagyobb építész, lehetne sok gyerekem, egészségben, lehetne az összes férfi az enyém, lehetnék akár a leggazdagabb, semmi nem elég jó. Mert ha már minden megvan, utána mi lesz? Meg a halál után mi lesz? Kezdtem azon gondolkodni, hogy talán kiugrom az ablakon, de hogy hagyhattam volna gyerekeimet, a férjemet? És végső kínomban kiáltottam halkan, hogy Isten, ha létezel, most segíts, mert én nem tudok magamon. Isten azonnal megszabadította a szívemet és elmémet ezektől a gyilkos gondolatoktól, és egy súlyos megkötözöttségtől is, abban a pillanatban, még most is átélem:) Azonnal abba tudtam hagyni az okkult dolgokat, meg még néhány rosszat, és akkora békességem lett, abban a pillanatban, mintha egy hegy került volna le rólam.
Isten csak szeretett engem fél évig, semmit sem várt, se megtérést, egyáltalán semmit. Csak fürdött és gyógyult a lelkem abban a szeretetben. Aztán jött a játszótérre egy nagyon kedves és türelmes hölgy a gyerekeivel, egy óvodába jártak az én fiaimmal, és beszélt nekem Jézusról, Istenről. Benne és a családjában ott volt az a békesség, amit én a segélykiáltásom után rögtön tapasztaltam. Adott könyveket, az egyikből elmondtam otthon egyedül egy megtérő imát, és ott megbocsátott nekem Isten. Aztán elhívott a hölgy a Hit Gyülekezetébe, és ott már csak a hitemet vallottam meg mindenki előtt.
Onnantól csak úgy ittam az Igét, Biblia formájában, beszélgetésekben, könyvekben, istentiszteleteken, és ennek már 22. éve. 2.5 év múlva a férjem is megtért, két fiam is, a harmadik már az Úrban született. A hívő létem alatt egyik nagy próba jött a másik után, és most teljes bizonyossággal állítom, sok baja van az igaznak, de az Úr VALAMENNYIBŐL megszabadítja! Tényleg!